Hamarosan a magyar mozikban is bemutatásra kerül Quentin Tarantino legújabb filmje, a Django elszabadul. Előre borítékolom, hogy kasszasiker lesz, mert nehéztüzérséggel támadja a legnagyobb rajongótáborokat. A fanatikus Tarantino fanok tolongani fognak a mozik előtt, DiCaprio rajongótábora sem egy elhanyagolható csipet csapat, az idősebb és fiatalabb korosztály western fanatikusairól nem is beszélve. Az idősebbek közül pedig főleg a spaghetti western műfaj kedvelői, régi, kegyetlen, komor és kiismerhetetlen hőst kapnak vissza. 

Django karaktere nem mondható éppen fiatalnak, első megjelenése a filmvásznon közel 50 éves évfordulójához közeledik, azóta pedig tucatnyi feldolgozás, átdolgozás, remake próbálta meglovagolni a Django sikerét több kevesebb sikerrel. Valószínűleg abban senki nem szeretne vitába szállni, hogy az igazi és utánozhatatlan Django mindig is Franco Nero volt és lesz, függetlenül attól Tarantino filmje mekkorát kaszál majd. Az 1966-ban bemutatott filmet, Sergio Corbucci rendezte, aki vitathatatlanul az egyik legnagyobb olasz filmrendező volt. A Django-n kívül, ami nem kevesebb sikert ért el, mint hogy alaposan bebetonozta a spaghetti western műfaját a filmes szakmába, olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Halál csöndje, És megint dühbe jövünk, a Kincs ami nincs, vagy a Szuperzsaru. Stílusa leginkább egyik legjobb barátjának Sergio Leonénak stílusához hasonlít, csak westernfilmjeit még nyomasztóbb és erőszakosabb légkörben rendezte. Ennek legékesebb példája éppen a Django, hiszen a karakter az első megjelenéskor, egy olyan amerikai polgárháborús veterán volt, aki magányos, sosem mosolyog és mocskosabbnál mocskosabb vidékeken vonszol maga után egy rohadt nagy koporsót. Lássuk be, ez azért erős kezdés. Azonban ezt is sikerült fokozni. A sztori alapvetően egy szerelmi történet, ugyanis főhősünk összetalálkozik egy személyi szabadságában erősen korlátozott testművésznővel, értsd kikötözött prostival, akit négy büdös szájú mexikói csapkod egy korbáccsal. Django ahelyett, hogy azonnal megmentené a nőt, közömbös arccal bámulja a jelenetet, egészen addig amíg a négy bandita ki nem találja, hogy felgyújtják szerencsétlen csajt. Ezt már az érzékeny lelkű Django sem bírja és halomra lövi a mexikóiakat, majd viszontagságos úton szerelmi kapcsolat alakul ki közte és a prostituált Maria között. Azonban ez csak tovább fokozza a bajt, ugyanis kiderül, hogy Maria a kegyetlen Jackson őrnagy embereinek nyújtott bizonyos szolgáltatásokat, de a folyamatos bántalmazások miatt inkább a szintén nagy hatalmú Hugo tábornokhoz pártol. Csöbörböl vödörbe, ugyanis Hugo tábornokról kiderül,  hogy szintén elég beteg elme, ráadásul élet halál harcot vív Jackson csapataival. Ebben a baráti hangulatban csatlakozik Django a történethez és így veszi kezdetét a véres harc Django, Jackson tábornok és Hugo őrnagy között. 

A film innentől hamisíthatatlan Corbucci western, komor arckifejezéssel, kemény beszólásokkal és félelmetes pisztolypárbajokkal, ráadásul a végén még az is kiderül, mit rejtett a titokzatos koporsó. 

A film óriási sikert aratott, de nagyon vegyes fogadtatásban részesült, ugyanis néhány országban kicsit nehezen fogadta a "cenzúra" a brutális jeleneteket. Van itt füllevágás, korbácsolás, kivégzés, nemi erőszak, kéztörés, minden mi szem szájnak ingere. Arról nem is beszélve, hogy Corbucci szürrealista ábrázolása és a rejtett valláskritika nem igazán győzte meg az egyházakat sem, így ahol lehetett bojkottálták a filmet. Nagy Britanniában például 1991-ig tilos volt vetíteni. Ennek ellenére a siker elsöprő volt és Django karaktere belopta magát a nézők szívébe és az elkövetkezendő években készült filmek, melyek teljesn más rendező művei voltak, de Django karakterére épültek, ezt a sikert próbálták meglovagolni. Több tucat film készült, sőt még olyan is, amelynek valójában semmi köze nem volt a Djangohoz, egyszerűen csak a külföldön így fordították a címet, hogy nézőket csalogassanak a mozihoz.

Az 1966-os film sikerét egyedül az 1968-ban készült Django Preparati la bara!/ Viva Django! című alkotás tudta megközelíteni, amiben az akkor még viszonylag kezdő színésznek számító Terence Hill  játszotta a főszerepet. Az eredeti film rekordjait akkoriban nem tudta megdönteni, azonban mára már gyakorlatilag egyenértékű alkotásként tekintenek rá, de ebben Terence Hill későbbi sikerei elég erősen közre játszottak. Azonban vitathatatlan tény, hogy a Hill féle Django is egy remek film, a hangulata pedig néhány helyen bőven megugorja Corbucci mércéjét is. Ez a film az eredetiről már teljesen eltérő, ugyanis Django egy bosszúhadjáratot folytató magányos farkas, akinek feleségét egy olyan ember ölte meg, akit addig barátjának hitt. A fő motiváció pedig az, hogy szarrá lője ezt remeke barátot. A koporsó motívum természetesen ebben a filmben is feltűnik, sőt az eredeti olasz címet talán a legértelmesebben úgy lehetne magyarra fordítani, hogy Django a koporsókészítő. A karakter már csak azért is azonosítható viszonylag könnyen a 1966-os karakterrel, mert Hill és Nero arca meglepően hasonló volt akkoriban.

Franco Nero egyszer megpróbálkozott a visszatéréssel Django szerepében, de ez az 1987-es próbálkozás kifejezett kudarc lett. Nero bármennyire is szerette volna, hogy Corbucci rendezze a filmet, az öreg akkor már annyira beteg volt, hogy ezt nem tudta vállalni. Ez sajnos a filmen is meglátszott, sem a karakter sem a történet nem adta azt, amire a nézők vártak, így az eredeti filmhez képest hatalmas bukás lett, Nero gyakorlatilag megpocsékolta a saját maga életre keltett nagy sikerű karaktert.

Több mint negyed évszázad elteltével, napjaink egyik legtúlértékeltebb, azonban vitathatatlanul tehetséges és beteg elméjű rendezője Quentin Tarantino úgy döntött feltámasztja Django karakterét és egy teljesen új történetet ír köré. Aki ismerte az eredeti filmet és Tarantino munkásságát, valószínűleg kevéssé van meglepve, hiszen a karaktert tartalmaz mindent, ami egy jó Tarantino mozihoz kell. Kíméletlenség, kegyetlenség, eltántoríthatatlanság, brutalitás és a többi apróság. A történetről egyelőre nem írunk semmit, megtesszük ezt majd magyar premier utáni kritikában. A szereposztás parádés, a politikailag teljesen korrekt Django szerepében Jamie Foxx, társát a fejvadász Dr.Schultzot Cristopher Waltz ,a kegyetlen ellenség, a földesúr szerepét pedig Leonardo Di Capriora bízták. Mind olyan színészek akik magas kvalitásúak remekül tudnak játszani. Tarantino történetei általában fordulatosak és izgalmasak, szóval semmi nem áll az útjában a filmnek hogy bankot robbantson. Ezt az amerikai premier számadatai is bizonyítják, ugyanis a 100 millió dollárból készült költségvetés 30%-át, szerény 30 milliót már a nyitó hétvégén hozni tudta. 

Nem árulunk el nagy titkot, rohadtul várjuk a premiert és hogy írhassunk róla.

Franco Nero 1966-os Djangoja és Maria megmentése:

Terence Hill 1968-as Djangoja

Jamie Foxx Django szerepében